"Milyen ünnep van ma apa?"- kérdezte kicsi lányom egy régi délutánon, hazafele menet az iskolából.

"Szerda van ma, nem ünnep." - válaszoltam fáradtan, hasztalan próbálva valamilyen történelmi eseményt találni a hónaphoz, naphoz.

"Mert akkor fel kell venni a szépruhát, a falu és a város pedig zászlódíszbe öltözik... ma tanultuk. Biztos ünnep lehet, mert ott van a zászló." - mutatott a falu közepén álló házra, aminek az udvarában egy ötméteres pózna tetején lobogott a piros-fehér-zöld trikolor. Eddig nem tűnt fel neki, hogy már évek óta éjjel-nappal, télen-nyáron, és kutyaoltáskor ott leng a zászló az árboc tetején.

"Akkor miért húzták fel?" - jött a következő kérdés.

"Talán mert ez a magyar nagykövetség." - próbálkoztam a cinikus válasszal, helyzetemet csak súlyosbítva, mert cserébe el kellett magyaráznom mi az a nagykövetség.

"Ha az emberek mászkálnak a világban, akkor jó, ha van egy hely, valami menedékféle, ahol meghúzhatják magukat, ha bajba kerülnek. Ott kapnak enni, ha éhesek, adnak nekik pénzt, ha elfogyott, és megvigasztalják őket, ha beütik a lábukat. A magyar nagykövetségen magyarul, az olaszon, olaszul, a törökön pedig törökül. A házak elé kitűzik a zászlót, hogy mindenki tudja, melyik házba kell bemennie. Egyszóval a magyar követség házában lakik a magyar lélek és a szellem, érted?"

"Értem, de most nem vagyunk külföldön" - jött az újabb, néhány szótlan lépés után - " és nem is vagyunk bajban. Itt a faluban mindenki magyarul beszél, akkor minek ide követség?"

"Mert akik ott laknak, biztos magyarabbak, mint mi vagyunk." - válaszoltam a faggatózást lezáró hangsúllyal.

"Akkor ők lelkesebbek és szellemesebbek?" - kérdezte stréber vigyorral az arcán, és én örömmel nyugtáztam, hogy ügyesen elsajátította a nyelvtanórán a melléknévfokozást, na meg azt, hogy megérkeztünk a játékbolt elé, ahonnan a legfrissebb Barbie modellek vigyorogtak az ablakon át, ami véget vetett az akadékoskodásnak.

A boltban a babák mellett a polcon egy műanyagvázában hurkapálcákra erősített nemzetiszín papírzászlók álltak, egy egész csokor akár a frissen szedett tulipánok. A gyerek nyúlt feléjük, de a mozdulat végén meggondolta magát és mégis a Barbie-t fogta meg, majd rám nézett, ahogyan ilyenkor kell.

"Tudtad, hogy a Barbie amerikai?" - kérdeztem már kint, az utcán tőle. Erre megállt, kezét kiszabadította az enyémből, s elkezdte fürkészni a baba zsidóvörös haját, svábkék szemét, tatáros járomcsontját, cigányos száját.

"Szerintem magyar." - szorította magához.

"Miből gondolod?" - provokáltam tovább.

"Mert ha a Tóth Kristóf, az osztálytársam, tudod melyik? Na, ha véletlenül vagy akarattal kitöri a baba kezét, akkor majd magyarul vigasztalom."

"És érteni fogja?"

"Szerintem igen." - fogta meg újra kezemet és vonszolt hazafele azon a kora tavaszi délutánon, ami mégsem egy hétköznapi szerda volt.