Nem járok avatási ünnepségekre a családi krónikából ismerem a történteket, tudom, amit tudok. Felmenőim lelkes szereplői voltak az eseményeknek, lett légyen az málenkij robot, kitelepítés, vagy ha esetleg hősi halált kellett halni valamelyik háborúban. De fontosnak tartom, hogy legyenek emlékművek, szobrok és emléktáblák, mert minden új generációnak ismernie és tudnia kell, amit kell.

Változtatnom kéne a szokásomon, hogy nem járok avatásokra, mert most lemaradtam egy olyan eseményről, ami ritkán adatik meg az ember életében. 

Nem tudom mit éreztem volna ott abban a pillanatban, miután meglátom a lepel alól felbukkanó emléktáblát, illetve emléktáblákat. Néhány nappal később kellett szembesülnöm velük, s azóta is értetlenül állok előttük, csak forgolódok, mint Vincent Vega a nappaliban.  

Óvva intek mindenkit, hogy a jövőben részt vegyen bármilyen málenkij roboton!  

Ne tegye ki magát annak, hogy jó hetven év után ilyen méltatlan, megalázó helyzetbe kerüljön, hogy nem tudjuk számba venni! 

Az valóban mindegy, hogy elsőkét, ötszázadikként vagy százezredikként ment le a bányába, és az is mindegy, hogy másodiknak vagy utolsónak halt meg ott. A lényeg, amire emlékeznünk kell, hogy le kellett mennie.  

Drága Johan bácsi, édes Rézi néni és a többiek, akik megtapasztaltátok, kérlek, bocsássatok meg nekünk, hogy nevetségessé tettünk benneteket. Gyerekként mikor hallgattam történeteiteket nem tűntek viccesnek, de ami most történik körülöttetek az talán még annál is szomorúbb.