CSATI

 (1947-2007)  

"Kéne egy a Tiszát a Dunával öszve kap-tsoló ujj hajókázható Tsatorna" - írta Dillher báró 1715-ben őfelségéhez eljuttatott felterjesztésében. A Pest és Szolnok közötti vízi út megvalósítását három hónapi munkával gondolta kivitelezni úgy, hogy a területileg érintett 16 vármegye lakossága ásná azt ki, mindegyike kerek egy mérföldet. A bécsi kamara a tervet további mérnöki megfontolásra félretette, de ennek ellenére valami vitathatatlanul elkezdődött.

 

A nagyszabású terv az idő múlásával nem veszített varázsából, bizonyíték erre azok neve - a legismertebbeké - akiket nem hagyott nyugodni a gondolat. Vedres István (1805-ben), Beszédes József (1839), gróf Széchenyi István (1845), Reiter Ferenc (1866), Zichy Jenő gróf (1868), Türr István (1881), a Magyar Mérnök- és Építész Egylet (1897, 1902), a M.Kir. Kereskedelemügyi Minisztérium (1905-tól), a Magyar Köztársaság Földművelésügyi Minisztériumá (1919).  Mígnem 1943-ban törvényjavaslat készült báró Bánffy Dániel m. kir. földművelésügyi miniszter aláírásával, melyben a csatorna megépítését a "magyarság legeredetibb bölcsőjének, az Alföldnek gazdasági javulását látta". Tildy Zoltán köztársasági elnök a parlamentben e szavakkal ajánlotta a csatornát képviselőtársai figyelmébe: "Legyen ennek megvalósítása az egész nemzet ügye. Nagy korszakok így térnek vissza nagy alkotásokban."

És valóban, 1947 tavaszán megérkezett Tildy Zoltán a faluba, felgyűrte inge ujját, pökött egyet tenyerébe és a csillogó ásót beletaposta a puha taksonyi földbe, hogy példáját kövesse több tízezer kubikus, éjjel s nappal talicskázva a földet, hogy néhány hónap alatt eljussanak a kék Dunától a szőke Tiszáig.

Így kezdődött 60 éve. Apám sokszor mesélte, hogy ott állt közvetlenül a Tildy mellett és látta az egészet, persze kiderült, hogy a sok száz falubeli szintén ott állt közvetlenül az elnök mellett és ők is teljesen közelről látták az első kapavágást. Katartikus érzés lehetett ott lenni egy ilyen hatalmas munka első pillanatán. Manapság is lenyűgözve nézem a vízparton emelkedő hatalmas dombokat, s megvallom, nem szerettem volna a 12506-os számú fatalicskás kubikus lenni, aki csak tölti, hordja, borítja a földet hajnaltól, alkonyatig.

Az első ásónyomig 1931 és 1935 között 11 nyomvonalat vizsgáltak meg és legkedvezőbbnek a soroksári Dunaágból kiindulva délkeleti irányt követve a Csongrádnál történő Tiszához való csatlakozás bizonyult. A 110 kilométeres távolságon a szintkülönbségek áthidalását 11 zsilip biztosította volna. A Dunától 98 méterről indulva három zsilip segítségével elérve a 212 méteres magasságot, majd onnan nyolc zsilip eresztette volna a vizet vissza 80 méterre a tiszai szinthez. 32 - 33 méteres szélessége elegendőnek bizonyult volna az 1000-1200 tonnás uszályok közlekedéséhez.

A három hónap hamar elröpült, s a sztahanovisták is csóválták a fejüket, hogy azért ez komoly dolog.  Hiába nem kell sziklákat robbantani - a kunsági homok könnyen kezelhető - de a több millió köbméter az mégis csak több millió köbméter. Dabasnál megálltak. A több ezer napcserzett arcú, hólyagos kezű munkás szótlanul kémlelte a vibráló pusztaságot. Csendben álltak az augusztusi hőségben, ahol nem hallatszott más csak a kabócák kerregése. Hunyorgó szemekkel próbálták megpillantani a kanyargó Tiszát. Egy darabig nézelődtek, aztán eldobták a lapátokat, felborogatták a talicskákat és mindenki hazament. A könnyebb megélhetésért közülük sokan jogásznak, autóneppernek vagy politikusnak álltak. Gondolom én, de lehet nem így volt.

Összeségében 10 kilométert sikerült megépíteni a csatornából.

Most a 2007. évben újra napirenden van a csatorna megépítése. Az elsivatagosodó Homokhátság megmentésére a Csepelt Csongráddal összekötő csatorna megépítését gondolják megoldásnak. Az építmény jelentőségét a Duna-Tisza köze utóbbi évtizedekben bekövetkezett mikroklímájának megváltozásából adódó sivatagosodási folyamat megállításában látják. Nacsa János a gödöllői Szent István Egyetem tanára rámutatott: évente kevesebb csapadék hull, mint korábban, a talajvízszint csak az elmúlt 10 évben 6-ról 10 méter mélységig húzódott vissza. Megindult az elsivatagosodás, aminek nyomán bizonytalanná válik a térségben a sok ember egzisztenciáját jelentő agrártermelés. Az EU-s támogatási keretre támaszkodó fejlesztés jótékonyan hatna a turisztikára, amiből profitálhatnak a csatorna menti helyi közösség.

 

 

Ez mind szép, de nem hiszem, hogy vissza tudná hozni gyerekkorom csatorna partján töltött nyarait.

Anyánk a megszokott, "ha belefulladsz, agyonütlek"-kel engedett el délutánonként a Csatira, ahol már vártak a barátok, iskolatársak. A "felső szinten" - egy 20x60 méteres aranyszín, homokos lapályon - már zajlottak a mezítlábas focimeccsek. A pálya szélén kis csoportokban üldögéltek a lányok, az éppenhogy kinőtt mellüket próbálták nagy igyekezettel a világ tudomására hozni. Mi meg úgy passzoltuk a labdát, hogy a leglátványosabb, becsúszásos szerelések pont az orruk előtt történjenek. Arrébb, egy-két szerencsésebb, lassan csorgatta a tenyeréből a forró homokot az ügyeletes széplányra, akit miután már teljesen betemettek, kézen foghatott a legszerencsésebb és elsétálhatott vele a fák közé.

A hétvégeken szinte lépni nem lehetett a "strandon", ott volt a falu apraja-nagyja. A falu távolabbi részén lakók kerékpárjai egymás-hegyén hátán feküdtek a bokrok alatt. Mi az erdő szélén laktunk és gyalog tettük meg az utat az erdei ösvényen a vízig. Hogy ne kelljen vesződnünk semmivel és csak az önfeledt fürdőzésnek éljünk, mezítláb, egy szál fürdőgatyában mentünk. Nem akadt közöttünk olyan, aki ne rúgott volna legalább egyszer az úton kiálló gyökérbe úgy, hogy le ne essen a lábkörme. Aki nem érkezett időben nem kaphatta meg az árnyékos helyeket. A kisgyerekek egyen-úszógumival rohangáltak fel-alá a víz mellett, s olykor-olykor a kutyák keresztül vágtattak a leterített pokrócokon. A vízben parázs 2x2-es fejelő meccsek mentek, amihez buzogányt szúrtunk le kapufának. Nagy élet volt, ilyent azóta csak Bibionében láttam. Igaz, ott nem ismertem senkit, itt viszont mindenkit.

A legnagyobb rituálé a fejesugrás volt. A szezon elején mindig újra kellett építeni a fejesugrót, mert a tél és az áradás tönkretette. Beleépítettük mindent, amit találtunk: használt autógumit, rossz kerékpárt, hordalékfát s mindezt összetapasztottuk agyaggal, hogy erős és magas legyen. Persze a túloldalon, a harasztin ugyanezt tették. A két ugróépítmény egymással szemben állt a csatorna két partján, s mikor elkészültünk velük, elkezdődött a szokásos éves virtuskodás. A taksonyiaknak és a harasztiaknak is minden évben akadt négy-öt igazán jó ugrója. Megszokott koreográfia alapján ment az izmozás a két falu között. Az egyik parton nekiszaladt valaki, aztán ugrott, amire a másikon nagy pfujjogás és röhögés volt a válasz. Aztán itt ugrottak, ott pfujjoltak. Addig csináltuk, amíg el nem eredt az orrunk vére a sok ugrástól. Ahogy visszaemlékszem, mindig a taksonyiak bírták tovább és az ő ugrásaik voltak a szebbek.

Teltek-múltak a nyarak, míg aztán az egyik évben valaki agyhártyagyulladást kapott és a KÖJÁL betiltotta a strandot. Mi hajtogattuk, hogy eddig is úszkáltak döglött disznók a vízben és mégsem lett senkinek baja, de ez nem érdekelte a hivatalt. Azóta benőtték a bokrok a homokos fövenyt, az "aranypartot". Kutyasétáltatás közben, néha még látok egy-egy horgászt a fejesugró környékén, amint unottan rugdossa az üres sörös dobozt a víz felé.

 

Várom az EU-s pénzeket és a munkagépeket, hogy végre beteljesedhessen a csatorna sorsa.

Addig is boldog 60. születésnapot Csati!

 

 

Térkép részletek: Lamp-Hallóssy, 1947