TAXON TAKS TAKSONY

Puklkhorb, kévala, stirckhorb - ismerősnek tűnnek e szavak?
 Ha mégsem, akkor, legyen hátikosár, kenyérkelesztő, csirkeborító, a taksonyi kézművesség jellegzetes darabjai.

A letelepedett sváb családok jobbára a föld megművelésből éltek. A település földrajzi sajátossága miatt, a XIX. század végére nem alakult ki sem bányaipari tevékenység, sem jelentősebb mennyiségű nyersanyagot igénylő ipar. A készterméket előállító kézművesek- asztalosok, kovácsok - csak a falu szükségleteit kielégítő volumenben gyártottak termékeket. Nagy tömegű sorozatgyártásra nem volt alkalmas termék, egy kivételt említhetünk, ami nagy sikert ért el és meghatározta a falu mindennapjait, ez a kosár illetve minden olyan használati tárgy, amit fűzfavesszőből az ügyeskezű mesterek elő tudtak állítani.

A falu környéki rétek, legelők nem voltak jó minőségűek, a fél méter vastag termőréteg alatt vagy fehérhomokot, vagy kavicsot találunk, a domborzati viszonyok miatt állandóak voltak a nagykiterjedésű belvizes területek. Nagy terméshozamot ígérő mezőgazdasági tevekénységre nem volt lehetőség ilyen talajon, de a fűzfavessző termesztés kézenfekvőnek tűnt.

A faluban minden házban fontak kosarat, a vesszőfonást apáról fiúra örökítették generációkon át. A határban, a földek szélén mindig termesztettek annyi vesszőt, hogy a család szükségleteit biztosítsa. Mindenki maga fonta meg azokat a kosarakat, amelyeket a saját gazdaságában használt. Az ügyesebbek, akik gyorsabban és jobb minőségben dolgoztak, más kevésbé ügyes családok számára is gyártottak kosarakat. Az 1800-as évek második felére kialakultak ez első céhek. A Plébánián fellelhető legrégebbi adatok alapján, biztosan három családról mondható, hogy kosárfonó foglalkozásúak: Pázmán György (felesége: Schwartz Anna), Tomana György (felesége: Ullmann Anna) és Schwartz Jakab. A családokban sok fiúgyermek született, ők vitték tovább a céheket, közülük is kiemelkedett Tomana Mihály, aki majd a helyi kosárfonó mesterekkel 1913-ra, megalapítja a "Taksonyi Kosárfonók Termelőszövetkezetét".

A Tomana-cég mellett létezett a Hansmann féle cég és az igazán konkurenciát jelentő dunaharaszti székhelyű Hinterleiter cég. A családi vállalkozások sok falubelinek adtak munkát. A learatott vesszőt a falu középén található Marestli tóhoz szállították, ahol az áztatást végezték. A "piros" vesszőt a helyszínen hatalmas kádakban ki is főzték, a "fehér" vesszőt csak beáztatták. A bedolgozók hosszú sorokban álltak a talicskáikkal, hogy az áztatott-főzőtt vesszőket kötegekben hazavigyék és otthon a hántolóvillákkal megtisztítsák. A bérpucolókat kilóra fizették, a letisztított vékony vesszőért kevesebbet, a vastagért többet kaptak. A termelés bővülésével a Nyírségből és Szolnok környékéről is érkeztek vonatszállítmányok, amelyek a helyi fuvarosoknak adtak munkát.

A húszas évek elején a környező falvakban - Soroksár, Dunaharaszti, Taksony - az ország más területén üzemelő cégek úgynevezett lerakatokat telepítettek, és a helyi kosárfonókat alkalmazottként  foglalkoztatták. A Steibach és a Krausz vállakozások voltak a legnagyobbak, amelyek nagy tételben, potom áron vásárolták fel az árut és szállították Budapestre. Az önálló kosárfonó mestereknek pontos, szép kivitelű árut kellett készíteni, de a szorgalmas, kitartó munkával nem maradtak alul a kiélezett versenyben. Ennek ellenére bölcs döntés volt, hogy összefogtak és megalakították a "Taksonyi Kosárfonók Termelőszövetkezetét". A 15-20 főt foglalkozató szövetkezet műhelye a falu elején volt, ahol helyszínen raktározták a vesszőt, fonták a kosarakat és tárolták a készárut. Az elkészített kosarakat, bútorokat, dísztárgyakat a fővárosban értékesítették. A szövetkezet a Margit krt.-i Vámos üzlet és a Kossuth Lajos utcai Krausz áruház állandó beszállítója volt. A környéken termesztett vessző mennyisége egy idő után kevésnek bizonyult, ezért Tiszapüspökiben béreltek földet és ott termesztették a vesszőt. A kosárfonás is tipikus sváb tevékenységnek számított, példa rá a meghonosodott sváb szavak, mint a sticni, a stangli, a cepflizés.

A második világháború mindent megváltoztatott a falu életében. Az emberveszteség jóval meghaladta az átlagot, 326 elpusztult személyt tartanak nyilván, a málenkij robot során 600 embert hurcoltak el szovjet szénbányákba, ahonnan 200-an soha nem tértek vissza. A kitelepítés 285 családot érintett (ami 850 embert jelentett), ingatlanjaikat kisajátították, az itt maradókat összeköltöztették. A kitelepítettek helyére Mezőkövesdről  46 családot (270 személy) és Szlovákiából 23 családot (90 személy) költöztettek a faluba. A sváb lakosság a ki- és betelepítés okozta bódultságban megfélemlítve, elbátortalanodva nézett a jövőbe, görcsösen kapaszkodtak összezsugorodott lehetőségeikbe. A kosárfonó mesterek közül is sokat kitelepítettek, - így járt Tomana Mihály is - az anyaghiánnyal küzdve és elavult eszközöket használva képtelenek voltak komolyabb termék előállítására.

1952. augusztus 15.-én megalakuló Kosárfonó Háziipari Szövetkezetben látták a reményt a válságból való kilábalásra. 59 tag jelentkezett 5 Ft beiratkozási díjjal, 50 Ft értékű részjeggyel. Az alapító tagok között voltak a kosárfonó mesterek is: Gieszer Lipót, Gráf Ferenc, Hesz István, Hintenleiter Mihály, Illinger Antal, Illinger Antalné, Hirtl Józsfné, Nédó Józsefné, Tomana József, Ruff Lénárd. A tagok a tulajdonukban levő szerszámokat és felhalmozott vesszőket a szövetkezetbe vitték, önálló épülettel még nem rendelkeztek, ezért továbbra is otthon dolgoztak, így a család minden tagja részt vett a munkában, de cserébe költségeket - villany, fűtés, szállítás - is saját maguknak kellett állni.

Az első legfontosabb feladat volt, hogy közös irányítás alá vonják a szétszórtan dolgozó fonókat, és megszerezzék a szükséges alapanyagot, a fűzfavesszőket.  Vesszőkutatók járták az ország távoli mocsaras, lápos vidékeit, hogy mostoha körülmények között éjszakázva, nappal kivágják és összekötözzék a szükséges mennyiségű vesszőt. Hesz István így emlékszik vissza:"…amikor megérkeztünk, ki mezítláb volt, ki papucsban. A zöld vesszők úgy álltak a mocsárban, mint a búza a határban. Kézi erővel vágtuk, kévékbe kötöztük, majd ráírtuk a nevünket. A levágott vesszőért pénz nem kaptunk, de itthon azok dolgozhatták fel, akik levágták." Az első időkre így emlékszik Ruff Lénárd és Gráf Ferenc: "…volt olyan időszak, amikor a vezetőség sürgette a fonodai kosarakat, vagy az utazó- és ruháskosarakat, de megfelelő anyagot nem tudtak biztosítani, nem egyszer kellett kerítést bontani, hogy a sarokléc meg legyen a kosarakhoz". " …előfordult, hogy a levágott vesszőt nem tudták időben elszállítani, és addigra az árvíz elvitte mindet".

Nehéz idők voltak, a tagok úgy segítettek egymásnak, ahogy tudtak, de a termelés ennek ellenére nem emelkedett, többen megváltak a szövetkezettől, budapesti gyárakba mentek dolgozni.

A változás 1956 után következett be, a vesszőkutatók eljutottak a Tisza árteréig, és délnyugaton a Dráváig. Szajolon, Tiszafüreden, Tiszadorogon, a Zalában Reszneken, Baranyában Szigetvár környékén létesítettek fűztelepeket, ahol a vesszőgondozást helyi napszámosokkal végeztették. Megszervezték a vasúti szállítást, a vesszőhántolást továbbra is a bedolgozókkal végeztették. A termelés fellendült, s 1956. augusztus 28.-án a Taksonyi Római Katolikus Egyházközségtől megvásárolták a hajdani paplakot, a Dózsa György utca végében, kialakítva itt a központi műhelyt és az irodát.

A hatvanas években már nagyüzemi méretekben folyt a termelés. Előnyős szerződéseket kötöttek a beszállítókkal - 1967 Pécsi Állami Gazdaság, 1968 Mőzs Tolna megye -, a vesszőhántolást átadták a törökszentmiklósi HISZ-nek, gépeket ruháztak be, megalakították a normabizottságot és a minőségi ellenőrző csoportot. Új technológiákat tanultak és vezettek be: Tiszafüreden tanulmányozták a kötegelést, átvették a Debreceni Agrártudományi Főiskola vesszőfehérítési szabadalmát.

Ebben az időben körülbelül 70-en dolgoztak, ebből 10 férfi a fotelokat, asztalokat készítette, 30 nő a furnér-szalmafonat divatholmikat. Készült itt kandallókosár, fáskosár, bevásárlókosár, divattáska és már-már kezdték művészetnek tekinteni a kosárfonást. Gondoskodni kellett az utánpótlásról, a kosárfonó tanulók képzésére felkérték a helyi szerveket és a Pest Megyei Munkaügyi Osztályt. A vesszőfőzésnél állandó munkaerőhiánnyal küszködtek, a kézi hántolásra és vesszőosztályozásra diákokat is alkalmaztak.

Az alapanyag ellátás sem volt mindig zökkenőmentes, a mőzsi teleppel is fel kellett bontani a szerződést a gyenge minőség miatt. Volt idő mikor nem lehetett kapni seprűnyelet, vagy a sarokkiképzéshez használatos gömbölyű faanyag igen drágán tudták csak beszerezni. A nehézségek ellenére prosperált a szövetkezet, saját tervezésű cikkeikkel kosárfonó pályázatokon nyertek díjakat, ezekből 11-et mintavédelem alá helyeztek. Nádfigurákat készítettek import manilai nádból, volt a palettán baba mózeskosár, pálcás fotel, csinos tál.

1968-ban 41-42 vagonnyi vesszőt használtak fel, 1971-ben 62 688 kosarat és 3 928 bútort készítettek. Folyamatos volt a gépek beruházása, Dunaharasztin, Kiskunlacházán, Solton alapítottak új részlegeket, a profilt is bővítették a szabás-, varrás-, hímzéssel. A mutatószámok növekedése mellett a problémák is növekedtek. A hetvenes évek végére megtorpant a lendület, a piacról kezdetek kiszorulni a munkaigényes termékek, elérkeztünk a fröccsöntött műanyag áruk korába. Ezzel párhuzamosan megszűnt a szakember utánpótlás, és az alapanyag hiány is aggasztóvá vált.

A fennállásának 25. évfordulóját ünneplő szövetkezet alapító tagjai még egy jól működő vállalkozást láthattak, de 1980-ban egy nagy iroda épület építésébe fogtak. Olybá tűnik, nem ismerték azt a kapitalista mondást, hogy "…az a cég, amelyik új irodaházat épít, az a következő évben tönkre megy…". A szövetkezet csak annyiban cáfolt rá a mondásra, hogy nem a következő évben, hanem 1984-ben ment tönkre.

A szövetkezetet a dunaharaszti TEXGRAF olvasztotta magába, néhány ember még ma is átjár dolgozni, de nem kosarat fonnak, hanem nyomdai munkát végeznek. A többiek budapesti gyárakban dolgoznak, sokan megöregedtek vagy meghaltak. Az épületből mindent elhordtak, ablakait betörték, az udvarát felveri a gaz.

A faluban ma már csak egyetlen ember foglalkozik kosárfonással, Witzig Mihály, aki a szigetszentmiklósi fonókhoz csatlakozott. Ő talán dúdolja néha a dalt, amit a kosárfonók énekeltek hétfő esténként a Szigeten:

Korbflechter lied

Steig hinauf am hohen Beige
Schau hinunter ins tiefen Taal
Und dort stehen drei Junggesellen
Ein der war so wunderschön

Der erste, der war ein Zimmermann
Und der zweite ein Kaufmannsohn
Und der dritte, der war ein Korbflechter
Dem das Medigen so wohl gefallt

Der Korbflechter draht sich umatum
Pakt das Medigen bei der Hand
Willst du fahren, oder willst de reiten
Oder fechten mit mir gehn

Ich will nicht fahren, ich will nicht reiten,
So dann mit dir fechten gehn
Nun wir kommen in einen Wald hinein
Wo ein Wirtshaus steht ganz allein

Guten Tag, guten Tag Frau Wirtin,
Hast ein gutes Glas Bier oder Wein,
Nun mein Medigen hat ihre Kleider an,
Ei die sollen versoffen sein

Versoffen sind die Kleider,
Was fang ich mit jetz an,
Nach meiner Heimat kehr ich bald wieder ein
Wenn die Kleider versoffen ein

Die Korbflechter sind brave Leid,
Die haben Geld, wens regt oder schneibt,
Wan sie wefieren ein junges Madchen,
Striczet sie ins unglück ein.

 Forrás:
 Kovács Józsefné (Molnár Ágnes):
 A kosárfonás története Taksonyban