A tegnapi estén kiderült, hogy Taksony két tűz közé került. Kétfelől is szorongatják, nyugaton a természet próbálja állásait egyre beljebb tolni, igyekszik begyógyítani a sebeit, egyensúlyba hozni a környezetét, benádasítva a hókonyokat, kiszárítva a holtágat. Keleten vérkapitalista vállalkozók szakítják fel a földet, ásnak bányákat, kizsigerelve, tönkretéve azt. Ha elővesszük hétköznapi cinizmusunkat, gondolhatjuk úgy is, hogy hosszabb távon akár jól is járhatunk. A vízfelületet, amit nyugaton elvesztünk, többszörösen visszakapjuk bányatavak formájában a keleti oldalon. Akkor, mi itt a probléma?
 
A probléma mi vagyunk. Az RSD projekt korai szakaszában – 2007-ben -  lehetőségünk lett volna, olyan pozíció megszerzésére, hogy megtisztítsák a Soroksári-Duna felénk eső hókonyokkal, beszögelésekkel teli részét, a holtágat kikotorják, és biztosítsák a víz áramlását. Ehhez zagytárolók kellettek volna, de ilyeneket felmutatni akkor nem tudtunk. Most magunkra maradva harcolhatunk a természet ellen, s az igazat megvallva felmerül a kérdés, hogy érdemes-e. Mindenki tudja, hogy az idő nem nekünk kedvez, előbb vagy utóbb be kell hódolni neki. Ezt sulykolják a fundamentalista természetvédők is, akik lesben állnak a nádasban, és csak arra várnak, hogy lecsapjanak ránk mikor éjszaka titokban majd kilopódzunk, hogy néhány méteres átereszeket vágjunk ki belőle, szabad utat engedve a víznek, hogy átmossa a bezápult szegleteket. A holtággal ugyanez a helyzet, kérdés, ha nincs átfogó megoldás rá, ami biztosítja az áramlást, érdemes-e egyáltalán megbolygatni az élővilágot. A holtág így is szép, néhány emberöltőig a halak még úszkálnak benne, a madarak repülnek felette, függetlenül attól, hogy a parton tábla hívja majd fel a figyelmet, hogy a vízben halak vannak és a levegőben madarak.