Az lehetetlen, hogy egy cigánynak állólámpás Mercédesze legyen. Töprengtem 1973 táján tíz évesen, mikor a szokásos nyári látogatásra megérkeztek a német rokonok, és apám a nem tudom hányadik fröccs után még mindig ugyanolyan lelkesedéssel lapogatta Alfréd bácsi hátát, hogy “tu zigeuner, tu zigeuner, angekommen?”, mint mikor kiszálltak a kapu előtt a vadonatúj kocsiból.

  A cigányoknak semmilyük sincs saját szememmel láttam, mezítláb mászkáltak az utcánkban és mindent, amit ki akartunk már dobni, ruha, lábos, párna, nagymamám odadta nekik. Be nem jöhettek az udvarba a kerítésen át adta oda, engem sem engedett ki az utcára, mert a végén még elvisznek. Nem értettem, minek vinnének, és mit tudnának kezdeni velem, de nagymama mondta, hogy eladnának másnak vagy mit tudja ő, a lényeg, hogy tartsam magam távol tőlük. Nem értettem az egészet, nem néztek ki különösebben gonosznak, láttam én már komoly filmet a tévében, amiben valóban elvetemült emberek szerepeltek, de tény, hogy ezeknek a cigányoknak barnább volt a bőrük, mint nekünk sváboknak.

  Miután kipakolták a bőröndöket és megkaptuk a szokás ajándékokat: a távoli német unoktestvérek kinőtt ruháit, amik nagyok voltak ránk, anyám a Fa dezodort és szappant, a vastag áruházi katalógusokat; apám nem kapott semmit, mert ami örömet okozott volna neki abban kellett lennie valamennyi alkoholnak és Magyarország sokkal jobban állt az alkoholos italok felhozatalában, mint Németország abban az időben, apám ezért nem neheztelt, neki öröm volt, hogy úgy rúghatott be, hogy volt valamilyen oka rá, a rokonok megérkezése; körbeültük a konyhaasztalt, és hallgattuk őket. Bözsi néni tudott még magyarul, Alfréd bácsi, aki sohasem volt magyar és a velem egykorú gyerekeik csak németül, ezért teljesen automatikus módon keverék nyelven folyt a társalgás, mondat közben váltogatva a német, sváb, magyar szavakat. Mindenki meg tudta szerezni a szükséges információt, nem teljesen egzaktul, mert amit nem értett azt a szövegkörnyezetből kellett kitalálnia. Szórakoztató volt és nagyon hasznos, mert később felnőtt koromban teljes magabiztosággal vágtam bele bármilyen társalgásba függetlenül attól, milyen nyelven folyt, lett légyen az indo-germán, kelta, latin vagy szláv gyökerű.

  Egy idő után apám már annyira részeg volt, hogy a beszélgetésből nem értett semmit, hogy ki halt meg és az kinek volt a húga, pedig mennyire fiatal volt, de hálistennek a Bandiék jól vannak, de a Gyuri az elkezdett inni, melyik?, hát a Helmut apja, akik Herrenbergben laknak?, nem nem ők Gärtringenben laknak, azok a Lajosék, de hát ott is van elég baj, nincs munkája, meg szóba sem állnak velünk, pedig mi semmit nem mondtunk rájuk, de tudjátok a Hilda az mindig ilyen volt, a Lina néni?, hát persze, hogy jól van, már elmúlt hatvan éves és még motorozik az NSU-jával, jaj de a Nándinak le kellett vágni a lábát, az már cukros volt itt Magyarországon. A beszélgetés, mint egy videoklip a felvillanó rokonok pszihedelikus színekben úszó arcaival, a különleges kamera beállítások a német falvakról Baden-Würtemberg tartományból, ahova kitelepítették 1946-ban a rokonságot, a pergő ritmusú kísérő zene, ami a sramlit és a rokendrollt vegyítette, kimerítette apámat. Nem akarta, hogy erre rájöjjünk, aktív résztvevője szeretett volna maradni a társalgásnak ezért öt-tíz perces időközönként elhangzott a “tu zigeuner…”, egy hátba veregetés és egy összeölelkezésre való próbálkozás, amit anyám tromfolt le, hogy hagyja már abba, mert nem tudnak beszélgetni tőle.

  Alfréd bácsi megértően bólogatott apám örömének minden egyes lökéshullámára, egymás után szívta az Ernte 23 márkájú cigarettát, aminek kemény doboza volt és narancssárga színe, mint a holland válogatott meze. Csodáltam azt az embert, egyhuzamban levezetett 900 kilométert és még így is sokkal jobban bírta az alkoholt, mint apám, meg sem látszott rajta az a megszámlálhatatlan pohár, amit megittak az este alatt, gyorsan, hadarva beszélt, ami még nehezebbé tette a megértését, de én érteni véltem minden szavát, főleg akkor, amikor elkezdte magyarázni az új Mercédeszük tulajdonságait. Már előre a zsebemben éreztem a 5. A osztályt, elképzeltem az arcukat amikor mesélek a szervóról, a biztonságiővről, meg hogy fel sem kell nyitni a motorháztetőt, mert egyszerűen nem romlik el az autó, Alfréd bácsi sem tudja mi van alatta, ez egy Mercédesz, állólámpás, értitek.

  Éjfél felé járt már, nekünk gyerekeknek sem kellett ágyba menni, hiszen különleges alkalom volt minden évben a német rokonok látogatása, mikor apám minden erejét összeszedve még egyszer el akarta mondani Alfréd bácsinak, hogy Alfréd bácsi egy cigány és hogy mennyire szereti, és hogy mennyire örül, hogy itt vannak megint, de csak a “tu” pontosabban a “du” személyes névmásig jutott, cserben hagyta az emlékezete, a beszélőképessége, mindene, mintha az idő múlását jelző következő másodperc nem akart volna bekövetkezni nála. Az asztal körül mindenki az elmaradt másodpercet várta, Alfréd bácsi kihasználta az idő megtorpanását, kortyolt a fröccsből, szívott egyet a cigarettából és mikor látta, hogy apám nem fogja előkeríteni az eltűnt másodpercet, megszólalt: Ich bin ein Jude.

  Ez számomra teljesen megnyugtató volt, azt nem tudtam mit jelent a Jude, de hogy egy cigánynak nem lehet állólámpás Mercédesze bizonyosságot nyert. Alfréd bácsinak is barna volt a bőre barnább, mint nekünk, fekete volt a haja, és össze-visszahadart olyan cigányosan, valami nem stimmelt vele abban mindenki egyetértett a családban. Az, hogy apámban újra csalódnom kellett különösebben nem izgatott, amióta iskolába jártam és megismertem más gyerekek apját és láttam mennyivel értelmesebbek csak szégyent éreztem és félelmet, nehogy kiderüljön mennyire ostoba az enyém.

 ***

  Egy háború után nehéz magára találni az emberiségnek, sok minden kiderül a végére, hogy van, aki német volt aztán már csak zsidó, van, aki magyar volt aztán már csak sváb, van aki mindig is tudta, hogy nincs hazája, mert csak megtűrték maguk között, van aki azt hitte van hazája, de aztán kiderült, hogy a Mutterland az nem ott volt, ahol addig élt. Ezért teljesen kézenfekvő, ha egy német zsidó fiú meglát egy kitelepített sváb lányt a Magstadt-i főtéren, akkor belészeret, csinál neki hét gyereket, leél vele egy fél évszázadot és a végén meghal tüdőrákban.

  Apám is abban halt meg, így visszagondolva nem volt ő buta, nem kellett volna szégyenkeznem miatta, egyszerűen csak szerette az embereket, és ha lecigányozott valakit, akkor azt nagyon szerette.

2019. június 16. Apák Napja